Mottó: „Csak akkor nem aprították egymást a bandatagok, amikor a Kerületnek hazai meccse volt!”
Még soha, egyetlen ember nem tudta nekem elmagyarázni, hogy nem a Fociláz a világ legjobb könyve Nick Hornbytól. Ebben a felülmúlhatatlan remekműben fogalmazta meg a planéta legzseniálisabb írója az univerzum egyik legmegkerülhetetlenebb alaptételét, mely szerint minden ember életében kell lennie egy kis csapatnak, amit nem az eredményei, hanem a lokálpatriotizmusa miatt szeret. Az én választottam a III. kerületi TVE.
Úgy nőttem föl, hogy kinéztem az ablakon és láttam a világ legszebb és legnagyobb stadionját és most pár év hűtlenkedés után (kipróbáltam milyen az, amikor nem a csapataimról, hanem egy lányról gondolom azt, hogy az életem legfontosabb szereplője) ismét átélhetem ezt a felfoghatatlan csodát, igaz, kicsit másik szögből. Mániákusan vagyok szerelmes Óbudába, és úgy, hogy soha nem tagadom meg a múltját.
A mai fiatalok számára elképzelhetetlen, hogy milyen volt a lakótelepi srácok élete a kommunizmus végén a nyolcvanas években, illetve a demokráciának hívott valamiben a kilencvenes években. Nemhogy Facebook, de még vonalas telefonok is alig voltak és el nem tudtuk képzelni, hogy a kaputelefonnál és a liftnél lesz valaha nagyszerűbb és fontosabb találmánya az emberiségnek. Így hát fizikai értelemben is egymásra voltunk utalva. Ha információkat akartunk megosztani vagy kicserélni egymással, akkor azt nem elküldtük a másiknak a neten, hogy dobjon cserébe egy borzasztóan fontos lájkot vagy szmájlit, hanem bizony találkoznunk kellett egymással. A hasonszőrűek nem zárt és titkosított Facebook-csoportokba tömörültek, hanem valódi bandákba. Akkoriban a zenei ízlés, a lakhely és a futballcsapatok iránt érzett rajongások szerint lehetett csoportokba verődni.
Óbudára ez különösen igaz volt, hiszen az egész akkoriban csak egy végeláthatatlan panelrengeteg volt. Voltak brigádok, akiknek az iskolaudvar, a lakótelepi játszótér, a kocsmák és a környékei jutottak, másik csoport a Hajógyári-szigeten tehetett rá, míg megint másoknak a Filatorigát gyártelepei jutottak. Hatalmas és legendás verekedések voltak a HÉV-megállókban a kaszásdűlőiek és a békásmegyeriek között, valamint leggyakrabban szombatonként az Óbudára hazatérő Ferencváros, Újpest, Honvéd és Vasas-szurkolók között.
Csak egyetlen nap volt béke, akkor, amikor hazai meccset játszott a III. Kerületi TVE.
Kenő, Kabát és Bari még mindig gólerős - NB3.hu
Ott álltunk egymás mellett a lelátón, fradisták, újpestiek, kispestiek, angyalföldiek, kaszásdűlőiek, békásmegyeriek, rockerek, „repperek”, „diszkósok”, „szkinhedek”, de nem bántottuk egymást. Csak és kizárólag a Kerületnek szurkoltunk úgy, hogy pontosan tisztában voltuk azzal, hogy a pesti hatalmasságok direkt a vesztünket akarják. Mert a Kerület meccsein soha nem volt rendbontás és volt, hogy 8-10 ezren is ott voltunk a csapatunk mellett. Kétszer is feljutottunk az NB I-be a kilencvenes években és mi – óbudaiak – pontosan vágjuk, hogy kétszer direkt ki is ejtették a csapatunkat, annak ellenére, hogy mi voltunk a legjobbak.
Ezeken a meccseken ismerkedtem meg vagy barátkoztam össze a Hypós Ferivel és a többiekkel. Ő volt az egyik, aki vigyázott a meccseken a rendekre, de a pályán kívül is így tett, mert az édesanyámat is egyedül megvédte, amikor öten akarták kirabolni fényes nappal.
Aztán jött egy amerikai tulajdonos, aki jó okosan Csepelre költöztette a csapatot, és elmúlt a varázs. A barátságok megmaradtak, a béke, amely csak minden második vasárnap működött viszont általános lett, annyira nem volt kedvünk semmihez a Kerület nélkül.
Aztán elrepült 20 év, és tegnap megint kinn voltam a Kerület-meccsen. Nem azért, mert a Puskás Akadémia második sora volt az ellenfél, hanem azért, mert a TVE – szerintem – valaha volt legjobb játékosa azt nyilatkozta a héten, hogy van még benne annyi, hogy akár az NB I-ben is tudna segíteni. És mert még nem voltam az új stadionban, amiben ez volt a második összecsapás.
Kenesei nem zárja ki a folytatást és az NB II-es szereplést sem - NB3.hu
És nem csak én voltam így azzal, aki az új létesítmény mellett miatta is úgy döntött, hogy kilátogat a rangadóra.
Mivel apám és a nagyapám is a magyar labdarúgásban dolgozott, 16 éves korom óta meg tudósítok, ezért soha nem kellett jegyet vennem a meccsekre, mert ugye így vagy úgy, de népszerűsítem a sportágat. Tegnap viszont megtettem, mert hátha az az 500 forint kell ahhoz, hogy soha többé ne vigyék el a csapatomat Óbudáról. Mikor álltam a sorba a belépőért, amelyet a gyönyörű klubépület portáján kellett megvenni, a következő párbeszédre lettem figyelmes két nénitől.
„- Kivel játszunk?
- Az Orbánékkal!
- Tényleg?
- Hát ezt sem tudod?
- Nem, mert engem csak a Kerület és a Kenő érdekel!”
Hát, igen. Kenesei Krisztián a mi fiúnk, mert mindenki tudja róla, hogy mit jelent neki Óbuda, és miután a Vasasnak nem kellett egy évvel ezelőtt, úgy döntött, hogy a világ legfontosabb csapatába igazol. Azóta tudom a srácoktól, hogy már majdnem mindenki kiment legalább egyszer megnézni és persze azt is, hogy még mindig sokkal jobb, mint a Messi meg a Ronaldo együttvéve.
Amikor a tegnapi meccs volt a téma a lelátón, akkor is mindenki őt emlegette: „Add már oda a Kenőnek!” „Miért nem a Kenőnek passzolsz?” „Kenő: bőrözd fel az Orbánt is!” és hasonló rigmusoktól volt hangos a sporttelep, a kőtőszavakat mindenki az idézetek elejére, közepére és a végére tudja képzelni.
És a Kenő újra varázsolt, vagy ahogyan vele kapcsolatban mondani szokás: újra táncolt. Kettőt rámolt be Gundel Takács Gábor fiának. Az első találatánál úgy csapta be a kapust, hogy amikor már csak egy az egybe vele állt szembe, nem direkt kicselezte vagy csak simán elgurította mellette a zsugát, hanem szándékosan kényszerítőzött a kapufával, hogy mindannyian szívinfarktust kapjunk, majd a kipattanót, ami fel is pattant, fél ollózva bikázta a hálóba. Ilyen gólt mikor látsz a Barcelona-Real Madridon? Aztán, amikor pár perccel később egy az egyben tört ki és már valaki bekiabálta, hogy „előbb kettős kapufára”, akkor meg Kenősen, azaz hanyagul és pimaszul a kapuba lőtt.
Kenő – és ez természetes – a mezőny legjobbja volt (nyertünk 3-2-re), két gólja mellett a védekező munkája volt kimagasló, mert annyi labdát kifejelt az ötösünk előteréből, hogy azt hittem a végén spontán agyrázkódása lesz.
Beszámoló az NB III 21. fordulójának vasárnap délutáni mérkőzéseiről - NB3.hu
A meccsen ott volt mindenki. Hivatalosan 5-600 an lehettünk, de mi úgy éreztük, megint tízezren vagyunk. Ott voltak a srácok a Kaszásról és Békásról, volt, hogy egymás mellett álltak az újpestiek és a Fradi Secus, de voltak angyalföldiek és kispestiek is. Miközben ment a meccs, mindannnyian időutazáson vettünk részt, annyi közös sztorit elevenítettünk fel egymásnak.
Mindenki mesélt valamit a Hypós Feriről, a nagy Birkásról, arról, hogy hol szurkolt az Ultras Klan (a Kerület ultra csoportja), hol volt a vendégszektor, mennyien jöttek el Óbudára a zöldek, a lilák, a kispestiek, az angyalföldiek és a többiek vidékről és, hogy meddig tartott a meccsek után a buli a Kerület-étteremben.
Lefújás után fel is mentem a büfébe, ahol találkoztam a Kenő családjával, a másik kedvenc focistámmal, Tóth Andrással, aki a Kerület szakmai igazgatója, és akiről megtudtam, nem kivételez az edzéseken a Kenővel, de ott volt a Filó Tomi is, a Totya segítője, akinél jobban futballista soha nem szerette a Kerületet.
A buli azonban most már nem tartott addig, mint régen. Ettünk egy-két melegszenyát és pogácsát, ittunk egy-két kör gumibogyószörpöt, majd mindenki ment haza a családjához, barátnőjéhez. Nekem dolgoznom kellett volna, de már képtelen voltam rá.
Csak álltam az ablakban, néztem ki a pályára, de a sötétség miatt nem a jelenét, hanem a múltját láttam újra. Ott álltam újra együtt a srácokkal, a kaszásiakkal, a békásiakkal, a fradistákkal, újpestiekkel, kispestiekkel, angyalföldiekkel, rockerekkel, „szkinhedekkel”, „diszkósokkal” és a „repperekkel”.
Mindannyian tiszta szívből utáltuk egymást, de a III. Kerületi TVE iránti szerelmünk felnyitotta a szemeinket, kitágította a tudatunkat.
Majd eszembe jutottak azok a lányok és srácok, akik már nem lehettek és nem is lehetnek soha ott velünk, mert már nem élnek.
Biztos vagyok benne, hogy ők is tudják, érzik a lényeget.
Hogy a Kerület iránti szerelmünk nemcsak az emberiséget, de a végtelen időt is túléli majd…
