Azért a foci az úr
Vasárnap hivatalosan is véget ért a hazánkban valaha rendezett legnagyobb sportesemény, a vizes sportágak világbajnoksága. A versenyek két hetében a helyszíneken és a televízió előtt is százezreket (na jó: a képernyők előtt valószínűleg inkább milliókat) megmozgató vb kiemelt figyelemmel követett eseményei a két hazai sikersportág, az úszás és a vízilabda voltak, ennek megfelelően szinte valamennyi magyar érdekeltségű versenyt és mérkőzést kiváló hangulatban, piros-fehér-zöldbe borított lelátók előtt rendezték.
Jómagam egy napilap munkatársaként két-két csoportmérkőzés és helyosztó erejéig vettem ki a részem a férfi pólótornából, így ha évek múlva a 2017-es vb-élményeimről kérdeznek, a Margitszigeten tapasztaltak alapján tudok majd visszaemlékezni. A szigetre egyébként szándékosan nem az újságírók számára is elérhető FINA-busszal vagy személyautóval, hanem közösségi közlekedéssel jutottam el. A szokásos BKV-mellékzöngéken túl - itt egy hangosan elégedetlenkedő utas a tömegnyomorban, ott egy kéretlenül közel sodródó részeg, aki nem az, akit egy fiatal férfi várna - számomra felemelő élmény volt az első meccsnaptól az elveszített döntőig ismét egy zsúfolt villamos fedélzetén zötykölődni a Nagykörúton. Kicsit olyan, mint egy éve, amikor… Nos, mindenki tudja, hogy mitől volt hangos egy éve nemcsak a körút, hanem kis túlzással egész Magyarország is.
Noha a Hajós-uszodában minden esetben sportszerű és magával ragadó volt a hangulat, kicsit azt a visszhangot hiányoltam.
Persze, nem novum, a póló más közeg, a (lelátó)tér a medence partján nem annyira mindenkié, mint a futballstadionokban (senki nincs kizárva, mégis más a közönség). A kontraszt óriási volt: tavaly bármi történt Franciaországban, a körúti ivókat a mérkőzések után garantáltan mámoros tömeg rohanta le, s boldogította hajnalig, ezzel szemben a vizes vb napjai alatt senkinek sem jutott eszébe, csoportba verődve eltorlaszolni a forgalmat vagy villamosra felállva pózolva örömködni, esetleg rendőrrel fotózkodni. Még akkor sem, ha ez abszolút indokolt lett volna, hiszen Magyarország iskolajátékkal jutott tovább a negyed- és az elődöntőből. Egy világbajnokságon.
A jelenségre a magyarázat fentebb félig-meddig megfogalmazódott, másrészről nem bonyolult: ameddig a világ legnépszerűbb - és bárhol, bárki számára és bármikor viszonylag egyszerűen űzhető - sportága a labdarúgás, addig annak a nagy eseményei (és ehhez még vb sem kell, adott esetben elég egy bajnoki döntő) mindig jobban hatnak majd az embertömegek érzelmeire. Mert más diadalittasan rázni az öklöket akkor, amikor az egész világ, élő egyenesben látja, hogy Szalai 550 nap után végre „bepöcköli, betuszkolja”, s értelemszerűen más akkor is, amikor egy szűkebb közönség a tanúja annak, hogy egy egyébként pólónagyhatalomnak számító nemzet csapata a papírformának megfelelően bejut a hazai rendezésű sorozat fináléjába. Egy valami azért közös: a tisztességes magyar ember minden honi sportsikernek egyformán örül. Csak amint azt a mellékelt ábra mutatja, ha a focisták eredményesek, annak valahogy mindennél jobban…
Fantasztikus sportteljesítmény és közönség ide, ürességtől kongó magyar focistadionok oda, kijelenthető: a hazai sportrajongók többségének szívében még mindig a foci az úr, minden más csak utána következik.
Tessék belegondolni: 2020-ban Budapest is házigazdája lesz a labdarúgó Eb-nek. Mi lesz itt, ha a válogatottunk véletlenül ismét kvalifikálja magát…
Hatos Szabolcs
sportújságíró
Minden más sportágról, de főleg a magyarok sikereiről a sport365.hu oldalunkon számolunk be továbbra is.