A Nemzeti Sport Online oldalán jelent meg részletes interjú Kubatov Gáborral, az FTC első emberével. Ebből szemezgettünk:
„Ezüst és ezüst között nincs is különbség?
Szerintem nincs, mint ahogyan arany és arany között sincs. Visszatérve a Fradihoz: mindegyik sportágban, ahol az első helyért voltunk versenyben, csak hajszálon múlt a siker. Egy gól kellett volna női fociban, női kézilabdában, egy gól döntött férfi vízilabdában is, igaz, ott a javunkra. Férfi futballban is csak egy győzelem hiányzott, és ha az megvan, szerintem megnyerjük a bajnokságot. Ha nyíltan akarunk beszélni, mindenképpen meg kell említeni a játékvezetői ítéleteket és döntéseket, mert a tavaszi fordulók során, a Debrecen és a Videoton ellen nem kaptunk meg jogos tizenegyeseket, a Honvéd ellen pedig minket sújtottak egy kimondottan jogtalannal.
Ha azonban fél méterről sikerül betalálni a Videoton üres kapujába, és a később kieső Vasas a kilencvennegyedik percben nem egyenlít a Groupama Arénában, így is bajnok lenne a Ferencváros.
Ez nézőpont kérdése. Lehet innen is nézni, meg onnan is. Úgy tűnik, hogy a mi csapatunknak többet kell tennie a céljai eléréséért, mint a vetélytársainak. Arra kell törekednünk, hogy legalább tíz ponttal megelőzzük a mezőnyt, így senki sem tudja majd elvenni tőlünk a győzelmet. Úgyhogy ez a jövő, erre készülünk.
Ha akarom, ez roppant eltökélt, sportszerű hitvallás, ha akarom, máris egy fricska a hazai futball közegének, leginkább az MLSZ-nek. Ön minek szánja?
Finoman fogalmazva sem kiegyensúlyozott a viszony a szövetséggel, és szerintem erről nyíltan kell beszélnünk, mert ez szolgálja a magyar labdarúgás előrehaladását. Látjuk és érzékeljük, hogy az MLSZ elvesztette legfontosabb célját, szerepét, mégpedig az integrálást. Sajnos a klubokat nem partnerként kezeli a szövetség, ehelyett gyakorlatilag hatóságként működik.
null
null
Ez az ön véleménye, a Ferencvárosé vagy általánosabb érvényű, és ha utóbbi, milyen kört kérdeztek meg?
Bár kifejezetten jó a viszonyom Csányi Sándorral, az MLSZ elnökével, a saját véleményem is ez. Mondom ezt annak ellenére, hogy nagyon megtisztelő, hogy az elnök úr rendszeresen megkérdez, mit gondolok, mit látok a magyar labdarúgás jövőjével kapcsolatban, és lényegében majdnem mindenben egyet is értünk. Vannak a szövetséggel valóban konstruktívnak tűnő megbeszéléseink, amelyekből aztán a végén nem lesz semmi. Az MLSZ apparátusát szerintem annyira lekötik az egyéb, hivatali feladatai, hogy nem jut elegendő energiája, figyelme az első és a másodosztályra. Ezért úgy gondolom, létre kell hozni egy professzionális ligát vagy az MLSZ-en belül egy profi labdarúgással foglalkozó szekciót egy külön, csak ezzel foglalkozó apparátussal. Rengeteget fejlődtünk infrastruktúra, játékosállomány, a klubok gazdasági stabilitása terén, de a bajnokság lebonyolítása, szervezése nem tudta ezt lekövetni, nem tudta felvenni a versenyt az új kihívásokkal. Nézzük például a játékvezetőket! Ma egy mérkőzésen mindenkit lehet bírálni, csak őket nem, mindenki köteles a saját teljesítményéről számot adni, csak ők nem, sőt, ezt ha akarnák, sem tehetnék meg. Javasoltuk, hogy legyenek nyilvánosak a játékvezető-értékelések, hogy ezekben a klubok is részt vehessenek, lehessen véleményük, és ennek legyen hatása a bírói fizetésekre. Európában ez többnyire így működik. Tolmácsoltuk azt a véleményünket is, hogy delegálás helyett inkább sorsolják a mérkőzésekre a játékvezetőket, de az is előremutató lenne, ha a vitatott ítéleteknél bele lehetne hallgatni az egymás közötti kommunikációjukba. Semmi sem történt, falakba ütköztünk. Kimondatott, hogy több szurkolóra szükség van, mi pedig lezártuk az ultráinkkal való vitát, ők visszatértek a lelátóra, ennek ellenére mi kapjuk a legtöbb büntetést. Pedig egyetlen klub sem vállal annyi konfrontációt a szurkolóival, mint mi, akik a renitenseket azonosítjuk, felelősségre vonjuk, és ha kell, vasszigorral kitiltjuk őket a stadionból. Viszont ezen erőfeszítéseinket és tetteinket nem veszik egyáltalán figyelembe a büntetések kiszabásánál. A mérkőzések sorrendjét illetően is lenne javaslatunk: a kettővel ezelőtti idényben a Honvédnak, a legutóbbiban a Videotonnak adtuk az ellenfeleket, azaz előbb velünk játszottak, majd a következő fordulóban velük, és mindkét említett csapat bajnok lett. Ennek az orvoslására biztosan van megoldás. Szerintem nem szabad, hogy ez így történjen. Meggyőződésem, hogy ezek logikus kérések, felvetések, megoldási javaslatok, amelyekkel érdemes volna foglalkozni.
Ezt a szurkolók is díjazzák?
A nézőszámainkból erre következtetek. A Fradinak van a legtöbb nézője, két és félszer annyi, mint az utánunk következő Debrecennek. Kétezertízben sajnos más volt a helyzet, csak a második helyen álltunk a Debrecen mögött, most toronymagasan vezetünk. Kétezertíz óta megdupláztuk a nézőszámunkat, a kezdeti négyezer-nyolcszázról ma kilencezer fölé kerültünk. Ez jelentős eredmény, de hiányérzetem is van, mégpedig a gondolkodásunkkal, mentalitásunkkal kapcsolatban. A szurkolóink azt várják el a csapat tagjaitól – teljes joggal –, hogy úgy menjenek ki a gyepre, hogy pontosan tudják: bármelyik ellenfelet le tudják győzni, és le is győzik. De maguk a szurkolók közben sokszor mást gondolnak, előre negatív forgatókönyvet vizionálnak, pedig minden győzelemhez a szurkolók és a játékosok teljes beleélése, valamint hite kell. Ez sokkal inkább hozzáállás, mint teljesítmény kérdése. Ha magyar játékost szerződtetünk, egyeseknek ez a baj, ha külföldit, az. Vagy most éppen az, hogy az Európa-liga-selejtező sorsolásakor a Maccabi Tel-Avivot kaptuk ellenfélnek. Máris hallatszanak a borús hangok, hogy ez bukta, kiesünk, miközben itt százhúsz éven át büszkén vallották és hitték, hogy mi vagyunk a Ferencváros, bárki is jöjjön szembe, legyőzzük. Én is ebben a szellemben nőttem föl, és szomorúan látom most ezt a hitvallást és elvet meghasonlani. Engedje meg, hadd hozzak egy példát! Nem láttunk még olyan ökölvívót győzni, aki azzal a tudattal lépett szorítóba, hogy az ellenfele biztosan kiüti. Az ilyen bokszoló mindig a padlón végezte. Ez a hozzáállás nem a győztesek mentalitása.”
