Inkább arról álmodozom tovább, hogy egyszer most már tényleg megnyerem a Tour de France-t vagy síugrók Négysáncversenyét, mintsem mondjuk a magyar válogatott szövetségi kapitánya vagy miniszterelnök legyen.
Ha az előbbi kettőt megnyerem (vagy csak az egyiket) mindenki elismeri, hogy abban a diszciplínában (vagy mindkettőben) én vagyok a legjobb. Ha viszont szövetségi kapitány vagy miniszterelnök lennék, akkor azzal kellene szembesülnöm, hogy mindenki meg van győződve arról, hogy saját maga jobban ért hozzá és, hogy én vagyok az, aki a legkevésbé.
És ezt azért írom, mert régebben (1999-ig, az nb1.hu megalapításáig) én is rengeteg válogatott meccset néztem úgy, hogy nem fogadtam el, hogy „ez meg az játszik”, „miért nem cseréli ezt vagy azt le az edző” és egyebek. Mindezt úgy, hogy a felkészülésről, a játékosok állapotáról és más fontos, háttérben zajlódó eseményekről semmit nem tudtam. Pedig minden részlet kiemelten fontos azóta, amióta tudományos- és üzleti alapokra helyezték a labdarúgást is.
null
null
Én is arról álmodoztam, hogy mi támadunk a legtöbbet és a legszebben, mi mutatjuk be a legtrükkösebb cseleket és minden meccset megnyerünk. Ami azt jelenti, hogy nem fogtam fel, hogy azok az idők, amikor csak a technikai képességek döntenek, évtizedek óta elmúltak a labdarúgásban is. Mert addig, ameddig ez nem következett be, az egyik legjobbak voltunk, annak ellenére, hogy sajnos soha nem nyertünk világbajnokságot vagy Európa-bajnokságot.
Addig mi járattuk a labdát, cseleztünk, szép gólokat lőttünk, csak idővel egyre többet kaptunk, egyre inkább elfáradtunk a meccsek végére (majd előbb is), fokozatosan maradtak el a szép góljaink, támadásaink és a győzelmeink. Mert mi továbbra is trükköztünk, csak a többiek gyorsabban, erősebben kezdték el megcsinálni ugyanazokat az elemeket, amiket addig mi, magyarok tudtunk a legjobban.
De még utána is álmokat kergettünk, hogy majd mi irányítjuk továbbra is a játékot, mi játszunk szebben. Az ellenfeleink eközben meg inkább győzni akartak és a legtöbbször győztek ellenünk.
Aztán jött Dárdai Pál és Marco Rossi (utóbbi előbb a Honvéd kispadjára), akik elkezdték modernizálni a felfogásainkat. Az ő csapataik fegyelmezettek, szervezettek, alázatosak, harcosak, szakemberként pontosan tisztában vannak azzal, mit és hogyan lehet kihozni a rájuk bízott játékoskeretből. Ha a magyar válogatott nem képviselteti/képviseltette magát több játékossal a világ legjobb középpályásai és támadóinak a 100-as vagy 200-as listáján (3-400, de akár több is lehetne sajnos), akkor be kell látni, nem úgy leszünk jobbak a nálunk nívósabbnak tartott ellenfeleknél, hogy lefocizzuk őket a szó klasszikus értelmében, rámenve a szépségre.
Dárda és Rossi is tudja: ha a magyar válogatott zártan, fegyelmezetten, harcosan és összeszedetten védekezik, akkor lehet építeni a magyar virtusra, elsősorban az (ellen)támadásoknál. Mindenki emlékezhet, hogy játszott a magyar válogatott Dárdai első meccsén Romániában majd a többi selejtezőn, és az Eb-n is, mert a franciaországi jó szereplésünk is az ő érdeme, nem Bernd Storcké. És Rossi irányításával Finnországban is volt arculata a csapatnak (1 pontot legalább megérdemelt volna) a görögök ellen meg pláne. Most komolyan: milyen gólokat rúgtunk már a helléneknek?
Dárdai és Rossi tudja, milyen taktikai arculat kell a válogatottnak. És azt is, a nép nem ugrik csak arra, hogy régen jók voltunk, most is szépen cselezünk, de mindig kikapunk. Ahogy többször is mondták főszereplőink, a szurkoló akkor is csapat mellé áll, ha minden meccsen küzd és harcol, eredménytől függetlenül.
null
null
Mert a cselezgetést lehet úgyis értelmezni, főleg kudarcoknál, hogy csak villogni, egyénieskedni akartak a játékosok, de amikor harcolnak, akkor nem előbb magukért, hanem Magyarországért, a válogatottért és a szurkolókért küzdenek és tesznek meg bármit is a pályán.
És ha ez megy (Dárdaival és Rossival megy), akkor lehet Kiskokósan flikk-flakkozni a tizenhatoson belül, majd lazán lekészíteni a zsugát az érkező Kleinheislernek, aki halál könnyedén, mintha semmi nem lenne természetesebb, a Nagyvárad térről nyesi majd be köszönetképpen a pipába.
Mert előtte megdolgozott érte!
Görögország ellen is le voltak fektetve azok az alapok, melyekre meccs közben folyamatosan lehetett építkezni.
Az építkezéseknek (mert egy meccsen a taktikát is fel kell építeni, sőt, folyamatosan készen kell állni a változtatásokra is) meg az a lényegük, hogy az alapra húzzák rá azt, ami a szemnek is tetszetős!
Ha nem tudunk védekezni, labdát szerezni, akkor soha nem fogunk szép gólokat rúgni, eredményesek lenni, mert nem lesz nálunk a labda.
Anélkül meg Puskásék sem tudtak gólokat szerezni!
