1986 nyarára, hét és fél éves koromra, megnyílt előttem a VILÁG!
Az Eddától az Érzés című dalt állandóan hallgatva tettem túl magam teljesen egyedül életem első szerelmi csalódásán, de nem csak ezzel bizonyítottam be magamnak, hogy már igazi, érett férfi lettem, hanem azzal is, hogy egyik pillanatról a másikra azt vettem észre magamon, hogy már tudom, ki az a következő, másik lány, akibe életem végéig szerelmes lehetek.
Aztán Diego Maradona felnyitotta a szememet, mert az a lány képes volt mással is pingpongozni, ameddig én az argentin válogatottnak szurkoltam.
A széplaki nyaralás előtt (ekkor mentem először apuék nélkül nyaralni, ami szintén azt bizonyította számomra, hogy bitang vagány férfi lettem, persze a nővéremet és azt, hogy neki kell vigyáznia rám, letagadtam) ugyanis megkérdeztem aput, mi az a világbajnokság, mire azt mondta, elég annyit tudni róla, hogy Argentína nyeri meg, ha nem Magyarország, mert a Maradona argentin. És hozzátette, hogy a magyar bajnoki cím- és kupagyőzelem után ez a harmadik legfontosabb trófea a világon.
Mi, magyarok, erre a vb-re is esélyesként utaztunk ki és mindenki tudja, hogy mi lett a vége. Maradona azonban kárpótolt mindenért. A ruszkik hatosáért és azért is, mert az a lány még mosolygott is az előbb említett pingpongozása közben arra a másik srácra!
Az angolok elleni meccset (Maradona a világ valaha volt legszebb cselsorozatának a végén és ugye a világ valaha volt legszebb és legszabályosabb fejese után - időrendben fordítva volt - , kétszer is betalált), a belgák elleni elődöntőt is együtt néztem apuval, de a döntőt meg pláne. Maradjunk annyiban, azóta nem néz velem meccset ő sem…
Már két nappal a finálé előtt nem ettem, nem ittam, nem aludtam, mert csak arra gondoltam, hogy a Maradona megnyerje a világbajnokságot. Ám másokkal ellentétben én már akkor sem azért szurkoltam, hogy én örüljek, hanem azért, hogy a kedvencem és a kedvenceim lehessenek a világon a legboldogabbak.
Ezen a meccsen tudtam meg először, milyen érzés lehet meghalni. Az, hogy a németek pár perccel a vége előtt kiegyenlítettek, sokkal jobban fájt, mint az, hogy az a lány a másik sráccal pingpongozott és rámosolygott közben, mert tudtam, hogy utóbbit úgyis hamar és végleg elfelejtem. De utána meglett a győztes gól és én egyből tudtam, hogy a Maradona és én, pingpongban is móresre tanítanánk azt az álpingpongos-gyereket!
Ez volt az első alkalom, hogy öröm ért futballszurkolóként, de ezután már csak kétszer élhettem át, mindkétszer az Atlético Madrid lett a bajnok úgy, hogy az elsőnél a Diego Simeone játékosként, majd a másodiknál vezetőedzőként vezetett minket győzelemre.
A világ csak a győztesekre emlékszik, így hiába tudom, hogy a csapataim értek el részsikereket (tavaly Magyarországon bajnoki bronznak és vesztes kupadöntőnek örülhettem úgy, hogy mindkét sorozatot simán be kell volna húznunk…, ez volt a legjobb magyar évem…), de ezek tulajdonképpen semmit nem érnek, mert csak mi emlékszünk rá.
A labdarúgás okozta fájdalmakból és szenvedésekből a világbajnokság jelentette az egyetlen menekülési útvonalat a labdarúgás világán belül. A világ legjobb focistái a hazájukért és nem cégekért küzdenek ilyenkor a pályán, de a lelátón és az utcákon is különböző kultúrák megmérettetése és kavalkádja szokott zajlani.
De egy Oroszország-Szaúd-Arábia nem való nyitómeccsre úgy, hogy arra a korrupt, börtöntöltelék, hazug volt FIFA-elnök is meghívást kaphat a rendező ország egyeduralkodójától.
És még tudnék sorolni meccseket, mik szerintem nem világbajnokságra valók. Attól, hogy több a csapat, a minőség romlik. Mert nem földrajzilag kellene elosztani a helyeket, hanem tudás szerint. Hogy a világbajnokságokra ne minél többen, hanem minél jobb válogatottak juthassanak ki.
A körítés meg maga a borzalom. A globalizáció és fogyasztói társadalom legalja. Óbudán láttam olyan plakátot pár héttel ezelőtt, hogy az egyik autós márkakereskedés világbajnoki szériával rukkol elő a készletéből. Tényleg? És ilyen verdákkal utaznak majd az óbudaiak a világbajnokság meccseire? Vagy a Lionel Messi szerelte össze őket a Cristiano Ronaldóval az argentin-portugál közös edzőtáborban?
Eddig a kedvenceim a tévévásárlásra buzdító hirdetések voltak, hogy „asszondja” azért vegyek tévét, hogy jobb minőségben élvezhessem a meccseket.
Nem!
Jobb minőségben akkor tudom nézni a meccseket, ha nem Oroszország-Szaúd-Arábia a nyitómeccs. Ha minél több jó képességű és nem több tucat képességű focistát és válogatottat láthatok. Mint írtam, a különböző (futball)kultúrák találkozásával, nemes versengésével az élet egyetlen területén sincsen bajom. De azt szeretném, hogy mindegyik ilyen megmérettetés élvezetes és emlékezetes maradjon, ne a feledés homályába merüljön nagyon sok közülük.
Éppen ezért nem hívtuk ki a Maradonával pingpongozni azt a srácot. Mi értelme lett volna, hogy 21-0-ra (akkor 21-ig tartott a számolás az üdülőben) megverjük egyoldalú, sík meccsen, amikor a legédesebb akkor a győzelem, ha a felé vezető út minden egyes pillanatában meg kell küzdeni a végső diadalért.
Hogy várom a mostani vébét?
A csapatom a tulajdonos rossz (nem) döntése miatt kiesett az NB I-ből, az Atlético megnyerte az Európa Ligát, ami a vesztesek sorozata.
Argentínának megint van egy Maradonája (Lionel Messi), a többiekről meg azt mondaná apu, hogy nem színészek, nem fetrengősek, hanem igazi, vérbeli argentinok…
Fájdalmas megemlékezés
A cikkel szeretnék adózni elképesztően jó barátom, Molnár Csaba emléke előtt, aki az nb1.hu felejthetetlen szerkesztője volt. 4 évvel ezelőtt, a Hollandia-Argentína meccs tudósítása közben vesztette el az életét. Az utolsó csetüzenetét a második félidő derekán kaptam tőle: „ne remegj, kicsi, tizenegyesekkel intézzük a hollandokat, a döntőben meg alázzuk a németeket, nagyon jó cikket írok, nyugi”.
Az a cikk már soha nem jelent meg…
Részlet a Magyar Sportújságíró Szövetség hivatalos honlapjának akkori tájékoztatásából:
„Fájdalmas hír sokkolja a sportújságíró-társadalmat: egy hónappal a 52. születésnapja előtt elhunyt Molnár Csaba, az nb1.hu munkatársa. Szövetségünk elnöke, az nb1.hu főszerkesztője, Pajor-Gyulai László mozgósította a kollégákat, hiszen Csaba szerda este óta nem adott életjelet magáról. A félnapos nyomozás után otthonában találtak rá Csabára, a kihívott orvos szerint légzéselégtelenségben hunyt el – vélhetően július 10-re virradó éjjel.”
Pajor-Gyulai László így zárta a nekrológját: „Egy valamit viszont nagyon szeretnék hinni. Éjfél előtt fél órával még feltett egy hírt, ez volt az utolsó életjele. Rá jó egy órával Argentína bejutott a világbajnokság döntőjébe. Ha van igazság, akkor ezt még tudta és látta. Ha már el kellett mennie, remélem, boldogan ment…”
Csabi: nyugodj továbbra is békében, mert világbajnokok leszünk!